• Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • +26 920 800
facebook

Együtt emlékeztünk 56-ra

2018. október 23-án Telkiben is megemlékeztünk az 1956-os szabadságharcról.

Elsőként Harkai Gábor atya tartott szentmisét a templomban, majd a megjelentek átvonultak az 56-os emlékműhöz, ahol fáklyákkal a kezükben elénekelték a Himnuszt.

Ezután Deltai Károly polgármester ünnepi beszéde következett:

„1956. október 23-án szabadságharc tört ki az elnyomó szovjet birodalom ellen. A forradalom kérészéletűnek bizonyult, hamar leverték. Senki nem segített a forradalmároknak felvenni a harcot a birodalommal. A forradalom leverése után azonban mégis megváltozott a világ. Azért változott meg, mert a büntetés és a bosszú a szovjet világban megszokotthoz képest enyhének és rövid távúnak bizonyult. Ebből és nem másból lehetett érezni, hogy a szörny gyengül.

Szükségszerű volt-e a szabadságharc kitörése és szükségszerű volt-e a bukás?

Ha rövid akarok lenni: igen és igen. Rengeteg jogos indulat és feszültség halmozódott fel hazánkban és nem volt sem ismeret, sem tapasztalat ahhoz, hogy megbecsüljük az esélyeket. A nemzet ugyan fikció, de a nemzet alkotói hús-vér, érző emberek, akik egységes kultúrát alkottak és ez a kultúra sérült meg az elnyomás évtizedeiben. A feszültség forradalomban robbant.

Magyarország azonban nem volt eléggé értékes stratégiailag ahhoz, hogy egy újabb nagy háborúba menjen értünk a formálódó euro-atlanti világ. Egyszerűen túl nagy volt a kockázat, ráadásul a leghatalmasabb egykorvolt szövetséges ellen kellett volna menni a legkisebb egykori ellenség érdekében.

A bukás után a hidegháború időszaka közeledett. Fegyverkezési verseny, űrverseny, kulturális expanzió a harmadik világba. Túl sok front, túl kevés erő.

A licitálás a halál árverésén egészen a nyolcvanas évek elejéig tartott. A kommunista blokk ekkorra teljesen kimerült gazdaságilag és megkopott ideológiailag is.

1987-ben megtörtént az atomfegyverek leszereléséről szóló egyik legfontosabb megállapodás, közvetlenül ezután pedig széthullott a Szovjetunió és a volt szatellit-államokban megtörtént a rendszerváltás. 1989-ben azt olvashattuk a plakátokon, hogy Tovarisi, konyec! Ekkor jelent meg Francis Fukuyama, neokonzervatív japán-amerikai filozófus könyve, mely azokban az években meghatározta a közbeszédet és közgondolkodást. Az volt a címe, hogy a Történelem vége és az utolsó ember. A műben azt állította a szerző, hogy a világban mindenhol beköszönt a liberális demokrácia kora, mellyel az emberiség eljut legfejlettebb állapotába és ezzel voltaképp véget ér a történelem.

Ma erősen úgy tűnik, hogy nem ért véget.

Fukuyama művének megjelenésekor is sokan érezték, hogy nem életszerű a jövendölés. Mind közül a legismertebb kritikus Samuel P. Huntington volt, aki vaskos válaszművet írt a Civilizációk összecsapása és az új világrend címmel. Huntington azt feltételezte, hogy a hidegháború után, a világformáló ideológiai utópiák kifáradását követően, a kialakuló új világrendet nem elsősorban a gazdasági verseny határozza majd meg, hanem a civilizációk konfliktusai. Civilizáció alatt ő az egymástól határozottan eltérő szomszédos kultúrákat és vallásokat értette. Az azóta eltelt évtizedek markánsan igazolták Huntington nézeteinek helyességét.

Ma, az üzleti folyamatok globalizálódásával a gazdasági versengés egyre kevésbé köthető országokhoz, ellenben egyre nyilvánvalóbbá válnak azok a civilizációs törésvonalak, amelyeket az országhatárok szabdalta színes térképek az elmúlt időszakban elfedtek, de nagyon is ott voltak a mélyben, ahogy múltunk során mindig is ott voltak, mindenütt a világban.

Az antik római birodalom limese átlósan kettészelte Európát. A Duna-Majna-Rajna csatorna természetes határvonala választotta el a birodalmat a más kultúrájú törzsek területétől. Ez a határvonal a mai Magyarországot is elfelezte nyugati „civilizált” és keleti „civilizálatlan” régióra. A kulturális örökség megdöbbentően tartós a közös kulturális tudatban, kis és nagy léptékben egyaránt. A mai Belgiumban, az egykori határvonal birodalmi oldalán mind a mai napig a nyuszi hozza a tojást húsvétkor, míg a másik oldalon a harangokból potyognak alá. Példák sokasága igazolja, hogy a civilizációs törésvonalakat megőrzi a kultúra.

Huntington arra hívta fel a figyelmet, hogy a gazdasági és kortárs ideológiai hatások mellett a geopolitikai adottságok és a kulturális-vallási háttér határozza meg egy-egy terület sorsát. Ha a gazdasági hatások meggyengülnek, és az ideológia megfárad, ez utóbbiak hatása felerősödik.

Magyarország, földrajzi adottságai miatt ütközőzóna. Huntington kimutatta, hogy kulturálisan is az. Mi pedig tudjuk, hogy István király óta nyugat és kelet között őrlődünk. De azt is tudjuk, hogy, ha délről indul meg a mozgás, akkor észak és dél között is. Huntington térképei szerint tágabb környezetünk három civilizáció ütközőzónája. A keleti - hívjuk ortodoxnak -, a nyugati, ami István idején keresztény, ma inkább szekularizált vagy multikulturális, és a déli, amit tekinthetünk muszlimnak. Az Oszmán Birodalom előrenyomulása idején mi is megtapasztalhattuk, hogy milyen, amikor a frontvonal délről átlép felettünk és meg sem áll a Kárpátokig. Ugyanezt éltük át a II. világháború után, de ezúttal keletről. Nem véletlen, hogy több nagy háború is e hármas ütközőpont környékéről, a Balkánról indult ki. Ilyen hármas civilizációs ütközőpont nincs máshol a földkerekségen, talán csak Kashmír környékén, ahol amúgy folyamatos harcok vannak, és pontszerűen, a szintén hármas civilizációs ütközőzónában, három világvallás szülőföldjén, a békességet soha nem látott Szentföldön.

A háború után az egymással azonnal szembeforduló szövetségesek frontvonalakat rajzoltak Európa térképére. Az Egyesült Államok előretolt helyőrségei a nyugat-európai országok voltak, míg az Szovjetunió pufferzónája a volt szocialista országok. A rendszerváltás idején - ami egy hosszú pillanat, hisz még most is tart - az euro-atlanti világ előrébb lépett egyet és atomrakétáit Oroszország - a magát csonka Szovjetunióként megélő birodalom határára, Lengyelországba és Romániába telepítette.

Jegyezzük fel a naptárba az idei október 23-át! Donald Trump, az USA elnöke ugyanis most mondta vissza azt az atom egyezményt, amit a rendszerváltáskor kötött. Másképp fogalmazva, ismét itt a hidegháború ideje. Csakhogy mi most a határ másik oldalán vagyunk, az euro-atlanti birodalom részeként. Ám földrajzi és kulturális adottságaink semmit nem változtak.

Szükségszerű volt-e a forradalom 1956-ban? Igen! Mi nyelvi, kulturális sziget vagyunk, itt „e lángoktól ölelt kis országban”. A történelem arra tanít minket, hogy egyetlen esélyünk - ha van ilyen - az egyensúlyozás a birodalmak peremén.  Szükségszerű volt-e a forradalom bukása? Az adott történelmi helyzetben sajnos igen. Ugyanígy szükségszerű az óvatosság bármely szomszédos birodalommal kapcsolatban, hisz számukra továbbra is csak ütközőzóna vagyunk.

Helyzetünk jelenleg is kényes. A történelemnek koránt sincs vége, minden változásban van a huntingtoni forgatókönyvet követve. A világban elfoglalt helyünk predesztinálja, hogy bármilyen nagyobb európai konfliktus érinteni fog minket. Jelenleg azonban megvan az az esélyünk, hogy - miként Ausztria a háború idején -, mi is megkíséreljünk valamennyire semlegesek maradni.

Ez páratlan esély, ugyanakkor nagy kockázat is. Az esélyt 1956 hőseinek köszönhetjük, hisz nélkülük, nem foszlott volna fel a nagy szovjet kárpit. A nagy szovjet kárpit, melyre lobogónkhoz hasonlóan lyukat vágott a forradalom és ezen a lyukon át néhány napig a történelmi jövőbe nézhettek a forradalmárok. A mába.”

A beszédet követően az emlékmű megkoszorúzása és a Szózat közös eléneklése zárta az estét.

szb

Fotók: Messzi Ke