2020. október 22-én este Telkiben is megemlékeztünk az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseiről.

Az 56-os emlékműnél a tucatnyi jelenlévő fáklyákkal a kézben elénekelte a Himnuszt, majd Berényi Ildikó, a közösségi ház vezetője, valamint Deltai Károly polgármester mondták el ünnepi beszédeiket. Az est koszorúzással, majd a Szózat közös eléneklésével zárult. 

Azok, akik lemaradtak róla, az alábbiakban olvashatják el a településvezető beszédében elhangzottakat:

„Amint azt az elmúlt években megszokhatták, ünnepi beszédeimben törekszem arra, hogy 1956 kérdéskörét új, olykor szokatlan nézőpontokból világítsam meg, ezzel is frissen tartva a témáról való gondolkodást. Idén is megkísérlek megfogalmazni néhány gondolatot, ami talán új fénytörésbe helyezi nemzeti ünnepünket.

Bevallom, sokáig azt gondoltam, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. De a történelem gyakran olyan, mint egy befagyott folyó, aminek jegébe beledermedtünk mi magunk is.

A Moszkva közeli kubinkai Patriot parkban nemrég felépült az orosz fegyveres erők orosz-bizánci stílusban megépített, közel 100 méter magas, gigantikus főtemploma, amit a náci Németország felett aratott győzelem 75. évfordulóján, a második világháború lezárásának napján - amit Oroszországban ünnepnapnak tartanak - szentelt fel Kirill pártriárka, Moszkva és egész Oroszország első pátriárkája.

Ez a nap hazánk nézőpontjából a sztálinista diktatúra és a szovjet megszállás kezdete.

A beköszöntött rémuralom több tízmillió ember halálát okozta, nemcsak a Szovjetunióban, hanem más kommunista országokban, így Magyarországon is. Tömeges letartóztatások, statáriális eljárások, bebörtönzések és kivégzések zajlottak. Tömegeket taszítottak nyomorba, tartottak rendszeres terror alatt, illetve kínoztak meg.

Az orosz hadsereg monumentális főtemplomában óriási mozaikokon mutatják be a Szovjetunió katonai sikereit és hőseit. Sztálin és Vlagyimir Putyin elkészült mozaik portréja azonban Putyin kérésére nem került fel a falakra. Sztáliné azért nem, mert a szovjet rémuralom emléke még ott sem tűnt el, és sokakban haragot gyújtott a Sztálin portré gondolata, a Putyin portréja pedig – szerénység, elvtársak – azért nem került fel, mert a Krím-félsziget annektálása ugyan Putyin háborús hőstette, de még túl friss esemény ahhoz, hogy mozaikba örökítsék, véglegessége kétséges és még maga az orosz medve sem iszik előre a medve bőrére.

1951-ben a budapesti Felvonulási téren, a Regnum Marianum templom helyén azonban állítottak szobrot Sztálinnak. A szobrot az 1956-os felkelés idején ledöntötte a tömeg. A „Felvonulási téren” a hatalmas tribünön csak a csizma meredt az égbe, a budapestiek pedig „Csizma térnek” gúnyolták a helyszínt. A szobrot a szabadságharc leverése után nem állították helyre, de a Sztálin 70. születésnapján átadott első trolibuszvonal, mely a jeles dátum tiszteletére a 70-es számot viselte és viseli, a szobor helye mellett haladt el még a sok évvel a rendszerváltás után is.

Amikor először tanultam az 1956-os történésekről, akkor úgy tanultuk, hogy ellenforradalom volt. Ma forradalomnak és szabadságharcnak hívjuk. Én azonban jobban szeretem népfelkelésnek és szabadságharcnak hívni. Ellenforradalom csak akkor lehetett volna, ha azt megelőzően lett volna valamilyen, bármilyen forradalom. De nem volt. Csak egy vesztes háború volt és egy elfoglalt ország. Forradalom pedig csak akkor lehetett volna, ha valamilyen új eszme nevében tör ki, de valójában nem erről volt szó. Az emberek egyszerűen csak vissza szerették volna kapni az életüket és az országukat. Ezért felkeltek. És amikor szembe találták magukat a túlerőben lévő szovjet hadsereggel, akkor fegyvert ragadtak. Szabadságharcot vívtak.

A szabadságharc azonban elbukott. Hosszú évtizedeket kellett várni arra, hogy az orosz katonák végre feladják állásaikat, mert országuk gazdaságilag annyira meggyengült, hogy nem volt elegendő erőforrásuk az elfoglalt területek megtartásához. Tovarisi konyec! Szólt a búcsúztató plakát oroszul, hogy érthető legyen.

Azt gondolhatnánk, hogy mindez már történelem. Sok víz lefolyt a Dunán, sőt a Don folyón is, és van az a bizonyos mondás, hogy kétszer nem léphetünk a folyó változatlan vizébe.

Mégis, ha most, 2020-ban betérünk – a méretei által lenyűgöző – Moszkva melletti templomba, az orosz hadsereg főtemplomába, akkor úgy érezhetjük, hogy az idő megállt és az a bizonyos folyó befagyott.

A falakon óriás mozaikok formájában katonai sikerek képei sorjáznak némileg bizáncias szentkép modorban. Orosz és szovjet katonai sikerek képei. Úgy tűnik, onnan nézve, ez a kettő egy és ugyanaz. Csak innen, az ismeretlen szovjet katona emlékművének tövéből tűnik úgy, mintha a történelem már meghaladta volna önmagát.

Akik 1956-ban molotov-koktélokkal támadtak szovjet lánctalpasokra, és akik később az ÁVÓ pincéiben szenvedtek, és akik Amerikáig menekültek, és akiket szibériai táborokba vittek, és akik évtizedekig suttogtak, és akikről még évtizedekig besúgtak, soha nem gondolták volna, hogy 2020-ban, a Holdra szállás után ötven évvel, a rendszerváltás után harminc évvel elkészül egy olyan óriásmozaik, ami az 1956-os magyar szabadságharcot leverő szovjet katonáknak emel emléket.

Bevallom, sokáig azt gondoltam, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. De a történelem gyakran olyan, mint egy befagyott folyó, aminek jegébe beledermedtünk mi magunk is.

Amikor 1956 hőseire emlékezünk, gondoljunk arra, hogy ami volt, el nem múlt, épp csak pillanatnyilag nem aktuális.”

A telki megemlékezés fotóit készítette: Messzi Ke

• Előző
• Tovább