2020. június 4-én lesz napra pontosan 100 éve, hogy Magyarországon megszólaltak a szirénák, zúgtak a harangok. 1920. június 4-én írták alá Versailles-ban, a Nagy-Trianon palotában a hazánk sorsát megpecsételő, úgynevezett trianoni békeszerződést, amelynek következtében a Magyar Királyság elveszítette területének kétharmadát és mintegy 3,3 millió magyar rekedt az új magyar állam határain kívül.

Telki Község Önkormányzata a trianoni békeszerződés 100. évfordulója alkalmából szeretné összegyűjteni és megjeleníteni, hogyan kapcsolódik a telki családok élete a 100 évvel ezelőtti történésekhez. (Az erről szóló felhívás ITT olvasható>>) Ezért várunk minden olyan rövid, személyes írást, visszaemlékezést, amely arról szól, hogy a családjuk mely ágai származtak a trianoni határon túlról, kik ragadtak 1920-ban egy másik országban, és arról, hogy miként lehet és lehetett feldolgozni Trianont, illetve hogy mit jelent a 100 évvel ezelőtti békediktátum a mai kor emberének.

Íme, az első írások, amelyek az önkormányzat felhívására érkeztek!

Maronicsné Dávid Anna írása:

Visszaemlékezés - Trianon a családunkban

Apám Kolozsváron született, már a trianoni tragédia után öt évvel. A család nem települt át kis Magyarországra. A város magyar város volt, még ha éltek benne nemzetiségek is. Az ottani román és német ajkú tudott magyarul, mint ahogy a magyar ember is megértette magát a románnal, némettel. Apám ’44-ben érettségizett a kolozsvári piarista gimnáziumban és utána be is sorozták katonának. Bátyja az orvosi egyetemet végezte. 1944 őszén menekítettek egyetemi vonatokat Németországba, Heidelbergbe, ahol be tudta fejezni tanulmányait. 22 évig nem jött haza Magyarországra, de Kolozsvárra csak az ezredforduló után látogatott vissza. Nővére a Trianon évében született. Ő maradt egyedül édesanyjával – nagyanyámmal – a családi házban, a háború idején és utána is ’65-ig.

Nagyapám, Dávid Mihály családja 1927-ben Kolozsváron. Édesapám Dávid M. Ferenc középen, két éves korában.

Nagyapám bátyja – aki szintén Kolozsvárt lakott fiatal családjával – 1920-ban úgy döntött, hogy mint egyetemi oktató, a kolozsvári egyetemmel együtt Szegedre költözik. Sokáig vagonban laktak, amíg Szegeden kaptak egy kis lakást.

Apám a háború után, 1945 tavaszán Szegeden maradt nagybátyjánál, és elkezdte az egyetemet. Szüleim itt ismerkedtek meg egyetemi éveik alatt, a „vad” 50-es évek elején.

A 60-as években a – „Kádár korszakban” – eszméltem, mint kisgyermek Békéscsabán. Szüleim ott kaptak szolgálati lakást. Öten éltük két öcsémmel, szüleimmel az igazi békés, nyugodt családi életet.

Úgy nőttünk fel, hogy Trianon neve előttünk soha nem hangzott el. Első különös élményem ezzel kapcsolatban az volt, amikor Édesapámmal 1963-ban Kolozsvárra vonatoztunk. Nem értettem, hogy miért C l u j volt felírva az állomáson.

Ott élt az özvegy nővére a kisfiával, abban a házban, amit még nagyapám építtetett. A család a háborúban széthullott. A ház nagy részét kisajátította a román állam, csak egy pici leválasztott részében tűrték meg őket. Apám át akarta telepíteni a nővérét Magyarországra, hogy legalább egy hazában legyenek.

Ez volt az első alkalom, hogy külföldön jártam. Második osztályba készültem, nyár vége volt. Már tudtam olvasni, minden feliratot, írást, hirdetést szorgalmasan betűztem. Minden magyarul volt írva, néha egy-egy más, román kifejezés is… 1963 augusztusában…

Az ott töltött idő alatt megismertem kicsit az ottani embereket – szomszédokat, rokonokat, volt osztálytársakat –, akik mind magyarul beszéltek. Tetszett, hogy kedves, közvetlen, rendkívül vendégszerető felnőttek között lehettem, mint kislánya az elszármazott, a rég nem látott barátnak, testvérnek. Megkerestük a Házsongárdban nagyanyám sírját, aki még ’56-ban meghalt. Végül az áttelepülés nagy nehezen sikerült, két évig húzták a román hatóságok. A határon értékes ingóságokat vettek el tőlük. Így a gondosan, több évtized alatt gyűjtött értékes bélyeggyűjteményt is, mely unokatestvérem féltve őrzött családi öröksége volt.

Később –’68-72-ig – már a családdal visszajártunk Erdélybe nyaralni. Bemutatta apám ottani rokonaimat, Marosvásárhelytől egészen Sepsiszentgyörgyig. Gyerekfejjel átéltem az ő helyzetüket.

Évről évre tanúi voltunk, hogyan építik Kolozsváron az óriás lakótelepeket, ahová Dél- Romániából költöztették a románokat. Évről évre tapasztaltuk az utak romlását. Évről évre tapasztaltuk, ahogy elsötétülnek este a települések, mert nem volt közvilágítás és spórolni kellett. Egyre több vörös betűs transzparenst helyeztek el köztereken, közutak mentén Erdélyben. Kérdeztük rokonainkat, hogy mi a jelentésük, fordítsák le nekünk. Megértettük, hogy miért mondták nekünk, hogy nem érdemes…

A kommunista diktatúra Romániája éhezett, rengeteget nélkülözött. Jártunk át a 80-as években, vittünk nekik, amit tudtunk (élelmiszert, magyar könyveket, gyógyszert), a turista élelmiszerjeggyel pedig a boltokban vásároltunk, ami éppen volt a polcokon…

Trianon neve sokáig még nem hangzott el… a történelemkönyvekben erről nem olvastunk, aki tudott erről, az nyíltan beszélni nem mert!

A magyar-román határról, az átkelés viszontagságairól

A 60-as évektől szüleim sokat vittek minket, gyerekeket Erdélybe, rokonokhoz. Amikor közelítettünk a határhoz, előre intettek minket, hogy maradjunk csendben és viselkedjünk nagyon rendesen. Mogorván, sok furcsa kérdéssel faggatták apámat, aki valamikor Kolozsvárott lakott. A ’80-as évektől fogva egyre ijedtebben értünk a határhoz, mert tartottunk a zaklatásoktól, a magyarokkal sokszor bántóan, gúnyosan viselkedtek. Az rendszeres volt, hogy vonattal 1-2 órát, kocsival akár 7-8 órát is váratták az átkelőket, belenyúltak, átforgatták a csomagjainkat. Rendszeres volt a külön ajándék odacsúsztatása a román határőrnek, vámosnak… Amikor lassan-lassan megszűntek az atrocitások, a magyar utazók hálásak voltak. Pedig az abnormális hozzáállás helyett a normális az nem kegy és szerencse! Az kellene, hogy természetes legyen…

Maronicsné Dávid Anna

Juhász Márta írása:

Trianon a családunkban

A szüleimtől, nagyszüleimtől hallott beszámolók szerint Trianon nem elsősorban személyes és családi tragédia volt, hanem az egész társadalmat sújtó lelki, kulturális és gazdasági válság.

Az egykori magyar királyság ország-nagyságú keleti része (Bánság, Arad megye, Bihar és Szatmár nagyobb része, Máramaros, Erdély) már a Trianoni „béke”-szerződés előtt másfél évvel román megszállás alá került. Azonnali hatállyal román közigazgatást kényszerítettek az emberekre. Ez két dolog miatt volt súlyos erőszak. Egyrészt mert a háborút lezáró békekötés előtt törvénytelen volt a meglévő magyar adminisztrációt megszüntetni. Másrészt a két és fél millió román mellett kétmillió magyar és egymillió német élt a megszállt területen, ki-ki a saját nyelve és kultúrája szerinti régiójában. Ők egyfajta párhuzamos társadalmakat alkottak, a híres „erdélyi tolerancia” értelmében.

Ebben az országrészben egyetlen román többségű város sem volt, legtöbbjük színmagyar volt, egy részük pedig német (szász). Nekik a törvénytelen új közigazgatás oktatási és kulturális intézményeik elkobzását és azonnali románosítását jelentette. A korábbi alkalmazottak (vasutas, postás, hivatalnok, tanító, egyetemi tanár, stb.) csak abban az esetben maradhattak volna, ha azonnal leteszik a román „nyelvvizsgát” és hűséget esküsznek a román királynak. Románul alig tudott valaki, esküdni pedig a törvényes békekötés előtt senki nem akart, így mindenki elveszítette állását, s azt azonnal románokkal töltötték be.

Barabás Samu üknagyapámat és vejét, Juhász Albert dédnagyapámat más-más módon érintette Trianon. Leírom mindkettőjük történetét.

Barabás Samu (1863–1948) üknagyapám református lelkipásztor, egyházi író 1907-től Kolozsváron élt. Ismert közéleti személyiség volt: iskolát, jótékonysági és társadalmi egyleteket hozott létre, folyóiratot alapított és szerkesztett. Esperessé is választották. Az új román rendőrprefektusra volt bízva, hogy ellenőrzés címén félelemben tartsa azokat a polgári és egyházi vezetőket, akik nem menekültek a megcsonkított országba. Barabás Samut is rendszeresen zaklatták. Azt követelték tőle, hogy tegyen hűségesküt a román királyra, de ezt ő is megtagadta. Folyóirata megjelenését betiltották, füzetes kiadványait elkobozták, hivatalában többször házkutatást tartottak, őt magát kihallgatásra ismételten berendelték. Egy alkalommal veréssel is fenyegették, de amikor a parancsnok lovaglóvesszővel támadt reá, üknagyapám – templomi szószéken edzett sztentori hangján – rákiáltott: „Ne merjen megütni!”, amire a kistermetű, alapjában gyáva hivatalnok visszakozott. 1919 őszén végül választás elé állították: vagy bukaresti internálótáborba viszik, vagy azonnal repatriál.

Barabás Samu ez utóbbit választotta, és 1919 novemberében feleségével, tanítóképzős leányával és gimnazista fiával Magyarországra költözött. Nagyobbik leánya ekkor már (férjével, négy kicsi gyermekkel) Nagyenyeden élt, ő Erdélyben maradt.

Barabás Samut több főember pártfogolta: azok, akik őt az erdélyi népszolgálatban társuknak tekintették. Amikor repatriált, Bethlen István menekültügyi miniszteri biztosként maga mellé vette. Ezt a feladatot egyrészt azzal érdemelte ki, hogy tábori lelkészi tapasztalatai is voltak. Másrészt közismert volt, hogy az 1916-os román betörés és székelyföldi dúlások idején sokat tett a Kolozsvárra került háromezer székely menekült ellátásáért.

A székely menekültek befogadása Kolozsváron. Barabás Samu a várostól délre húzódó dombon letelepített embereknek egyházi önkéntesek segítségével takarókról, meleg holmikról és három héten át élelemről gondoskodott. Megszervezte, hogy a gyermekeket és a kisgyermekes édesanyákat a városi parasztpolgárok (az úgynevezett „hóstátiak”) fogadják be. A menekülteknek külön tábori istentiszteletet tartott. Egyik prédikációjában – vigasztalásképpen – azt találta mondani: „Ne búsuljatok, székely testvéreim, mert katonáink úgy vissza fogják verni a románokat a Kárpátokon túlra, hogy karácsonykor én Bukarestben fogok a magyar honvédeknek prédikálni.” A családi emlékek arról szólnak, hogy amikor a német és az osztrák/magyar hadsereg 1916 decemberében valóban bevonult Bukarestbe, akkor üknagyapám külön engedéllyel Bukarestbe utazott, s vaktában tett ígéretét valóra váltotta.

1920. június 4-én, a trianoni békeszerződés aláírása órájában a budapesti Kálvin téri református templomban Barabás Samu, a Kolozsvárról elűzött lelkipásztor, menekültügyi biztos prédikált. Idézek néhány mondatot beszédéből.

„Istenhez fellebbezett ítélet. Krisztus a kereszt kínjai közepette egy pillanatra azt hiszi, hogy az Isten is levette róla atyai kezét: Én Istenem! Én Istenem! Miért hagytál el engemet? A következő pillanatban már elfordul a földtől, ahol gyűlölködő, bosszúszomjas emberek kontárkodnak Isten örök időkre szóló világrendjébe. A főtanács ítéletét Istenhez fellebbezi: Atyám! A te kezedbe teszem le az én lelkemet. Zsidó törvények szerint az istenkáromlás és a templomgyalázás bűnéért járt ki a halálos ítélet. Pénzen vásárolt hamis tanúk eskü alatt bizonyították az Isten fiára ezt a két halálos bűnt.

Ez a mi esetünk is. Éppen most ebben az órában írják alá Trianonban az úgynevezett békeszerződést, amelyben elismertetik velünk, hogy mi voltunk a világháború okozói és így megérdemeljük a sorsunkat. E földön mi is, mint a Messiás, elvesztettük perünket. Trianon keresztjén mi is kérdezhetjük: Én Istenem! Én Istenem! Miért hagytál el engemet? Mi is, miként a Mester, fellebbezzük meg igazságos ügyünket az egyetlen igaz bíróhoz, Istenhez: Atyám a Te kezedbe teszem le lelkemet.”

Barabás Samut 1921-ben Kabára választották lelkésznek. Tizenöt éven át ott is kiemelkedőt alkotott: kezdeményezésére községi strandot, kultúrházat építettek, mozit (!) létesítettek. Választókörzetében országgyűlési képviselővé választották. Az 1920-as években feltárt hajdúszoboszlói gyógyvíz hasznosítása érdekében többször interpellált.

Nyugdíjazása után megírta önéletírását. A fényképekkel, újságkivágásokkal gazdagon illusztrált kétezer lapnyi kézirat ma a Sárospataki Gyűjtemények levéltárában olvasható.

Barabás Samu családja körében. Kaba, 1933

Juhász Albert (1881–1959) dédnagyapám református vallástanár életútja az előzőnek fordítottja. Míg Barabás Samut szülőföldjéről elűzte Trianon, addig, Juhász Albert a Nagy-Alföld szülötte Trianon miatt Erdélyben rekedt. Kabai parasztcsalád gyermeke volt, a Debreceni Református Kollégium gimnáziumában tanult. Felsős diákként kalapácsvetésben országos ifjúsági bajnokságot nyert. A debreceni tanítóképző elvégzése után a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett lelkészi képesítést. Majd a Debreceni Egyetemen vallástanári vizsgát is tett. 1910-től a Nagyenyedi Református Kollégium tanítóképző intézetének lett vallástanára. Családja többi tagja Kabán maradt. 1913-ban feleségül vette Barabás Blanka tanítónőt, a kolozsvári Barabás Samu lelkipásztor leányát. Házasságukból négy gyermek született, a legidősebb a nagyapám.

Közel négy évtizeden át nevelte a tanító- és tanítónő jelölteket a nagynevű intézetben. Tudása, tanári elkötelezettsége, magas szintű erkölcsiséggel párosult pedagógiai érzéke mély benyomást tett diákjaira. Jeles tanítványai közül többen „második édesapjukként” emlegették később Juhász Albertet. A hivatástudat mellett a szépirodalom szeretetét, a képzőművészet, a sport iránti érdeklődést is beléjük nevelte.

Egy kántortanító emlékeiből: „Nagyon megszerettem Juhász tanár urat, ő az alsósoknak számtant, nekünk pszichológiát meg hittant tanított. Ő volt az internátus főnöke is, a szülőktől az év nagy részében távol élő sok gyerek kollégiumi édesapja, a helytállás, a kötelességteljesítés mintaképe, a komoly és derűs fegyelem, a tiszta értelem és a jó szív megtestesítője.

Sokoldalú nagy műveltségű nevelő, kitűnő irodalom szakértő, lelkes Ady-barát. Mikor a hivatalos irodalom és a hivatalos tanterv Tóth Árpádot, Adyt és Kosztolányit egy óra alatt elvégezte, őneki alig volt órája, hogy ne idézett volna Adyból valami fontosat vagy szépet.

Rólam tudta, hogy festek, ideadta Gobineau „Renaissance” című könyvét, hogy szakítsak időt az elolvasására. Szokványos önképzőkör helyett nagyon jó, eleven műsoros ünnepélyeket szervezett, mindig diákelőadásokkal. Az ünnepélyek végén a résztvevőket meghívta a családjába, uzsonnára. Nekem ő volt az édesapám.” (Dési Incze János festőművész)

Személyes életével is példát mutatott hivatáshűségből, egyháza és népe iránti elkötelezettségből. 1920 után másoknál több oka és joga lett volna a repatriálásra, de ő állomáshelyén maradt. Mivel az egyházi iskolák tanárainak és tanítóinak az államtól úgynevezett kongruát, fizetés-kiegészítést kellett kapniuk, az új román hatalom nyelvvizsgához és hivatali eskühöz kötötte ezt a juttatást. Családja fenntartásához szüksége volt erre a támogatásra, így a Hajdúság szülötte negyven éves korában nekiállt románul tanulni. A hatalom képviselői jó alkalomnak tartották ezt a vizsgát arra, hogy a magyar értelmiségieket megalázzák. Ha nem sikerült, egy év múlva újra lehetett jelentkezni. Nem is Erdélyben, hanem szín-román környezetben, a moldovai Foksányban volt a vizsga. Juhász Albertet többször, ismételten elbuktatták. De ő nem adta fel. Hetedik foksányi útjáról sikeres vizsgával és a kongruához való jog birtokában térhetett haza Nagyenyedre.

Hűségét nemcsak Trianon, hanem a második bécsi döntés is próbára tette. Nagyenyed, mint dél-erdélyi város 1940-45 között is Romániában maradt. Az egyház Dél-Erdélyben rekedt gyülekezetei új szervezetet építettek, mivel a határ átjárhatatlan volt. Nagyenyeden lelkészképző akadémiát hoztak létre a gimnázium épületében, mert a kolozsvári teológia Észak-Erdélyben maradt. Juhász Albertet is felkérték, így a tanítóképzőn betöltött feladatai mellett ezen a főiskolán több teológiai tárgyat is tanított. Négy gyermekéből hármat a második világháború Magyarországra, illetve Amerikába szakított el, csak az én apai nagyapám, Juhász István teológiai tanár maradt Erdélyben. Nagyapám mind az öt gyermeke Erdélyben maradt, s a nyolc unokájából is csak ketten költöztünk át Magyarországra.

Juhász Albert, 1930

Vida György írása:

Apai ágon székely származású vagyok. Dédapám, Vida Lajos, Sepsiszentkirályon született 1846-ban, majd az 1870-es években a Szilágyságba költözött. Somlyóújlakon volt jegyző, ugyanúgy, mint később fia, apai nagyapám is. Édesapám az I. világháború kitörése előtt néhány héttel született, és nővérével együtt a kolozsvári piarista tanítóképzőn végeztek. Édesanyám is tanítónő volt.

Egy Zilahtól 12 km-re fekvő faluban, Magyarkecelben nőttem fel, mely az ’50-es évek elején 360 házat számlált. A lakosság 70%-a magyar, 30%-a román volt. A négy elemi osztály után bátyám és én Zilahra, az Ady Endre Líceumba (korábbi nevén Wesselényi Református Kollégium) kerültünk. Húgom is itt kezdett el tanulni, de két hét után az igazgató hazaküldte Magyarkecelbe, mert az ottani román tannyelvű osztályban nem volt elég gyerek. Ezek után a középiskolát is kénytelen volt románul járni, osztálytársai pedig kiközösítették. De a ’60-as években a román osztályok számát a környező román falvakból és a Kárpátokon túli Moldvából és Olténiából történő tömeges betelepítésekkel is gyorsan növelték. Mi három párhuzamos magyar osztállyal kezdtünk, akkoriban az Ady kizárólag magyar iskola volt. Később aztán összevonták egy román iskolával, és mire végeztünk, a három magyar osztály mellett már hét román osztály érettségizett.

Én testnevelő tanár lettem, és 1970-ben Szilágycsehbe kerültem. Ebben a kisvárosban, ahol aztán fél évszázadon keresztül éltem, 1910-ben még 3200 magyar mellett csak 200 román lakott. Ma viszont a 7000 fősre duzzadt lakosság közel fele román nemzetiségű. 1973-ban nősültem, egy fiunk született, Rolland. Az igazgató kinevezett katonai parancsnoknak, óralátogatásokon pedig mindig azt kérte, hogy román hazafias énekeket tanítsak a gyerekeknek, és arra meneteljünk.

Kirándulások alkalmával rendszeresen megszólták az osztályomba tartozó diákokat az utcán, hogy ne beszéljenek „madárnyelven” (azaz magyarul) amíg „román kenyeret” esznek. A ’70-es, ’80-as évek Romániájában, Ceausescu diktatúrája alatt, nem volt egyszerű magyarnak lenni. De mint később kiderült, a ’89-es forradalommal sem oldódott meg minden.

Feleségemmel elhatároztuk, hogy amivel tudjuk, segítjük a szórvány szilágysági kisváros magyarságát. Én 27 éven át voltam önkormányzati képviselő, és a helyi RMDSZ választmányi tagja. Feleségem mindeközben a Tövishát Kulturális Társaság elnöke volt. Harcoltunk a magyar utcanevekért, a magyar iskoláért, a magyar kultúráért. Rendszeresen ki kellett állnunk a magyar érdekekért, de közel három évtized után belefáradtam. Feleségemet 2018 októberében egy gyalogátkelőn elgázolták, és három kómában töltött hónap után elhunyt. A tragédia következtében én lebetegedtem, és fiam kérésére tavaly nyáron hozzájuk költöztem, Telkibe.

Vida György

Vida Rolland írása:

Édesapám családjának történetét már megismerhették, a továbbiakban ezért csak az anyai ágról, és személyes élményeimről írnék. Anyai üknagyapám, Reznek György, a nagy tiszai árvizek után, az 1880-as években volt kénytelen elköltözni családjával, és néhány szomszédos családdal, Tiszabüdről (mai nevén Tiszavasvári). A szilágysági dombok között telepedtek le, alapítva egy új falut, melyet sokatmondóan Partnak neveztek el, mivel az árvíz után „partot értek”. Nagyapám már ott született 1918-ban, magyar állampolgárként, de aztán jött Trianon. Édesanyám gyermekkorában, az ’50-es években, még 60 ház állt a településen, idővel azonban a fiatalok bementek dolgozni a városokba, az idősek meghaltak, a falu pedig elnéptelenedett. Nagyszüleim az utolsók közt hagyták el
Partot, és költöztek be a közeli Sarmaságra, 1998-ban. Én viszont jól emlékszem az ott töltött nyári szünidőkre, a tanyavilág varázsára, az udvari kemencében sütött kenyér és a frissen fejt tej ízére.

Nagyapám a háború után nyitott egy kisboltot egy szomszédos, nagyrészt románok lakta faluban, de az ottani fiatalok feldúlták, kifosztották azt. Utána földeket vásárolt, és mezőgazdasággal foglalkozott, mígnem 1960-ban édesanyámat azzal küldték haza az iskolából Szilágysomlyóról, hogy addig nem mehet vissza, ameddig nagyapám be nem adja földjeit a TSZ-be. A földeket elvették tehát, édesanyám pedig Marosvásárhelyen, majd Kolozsváron tanult tovább, előbb román-magyar, majd román-francia szakon. Édesapámmal 1973-ban házasodtak össze, majd Szilágycsehben telepedtek le.

A ’89-es forradalom után megnyílt a lehetőség arra, hogy a szilágysági szórvány magyar közösségben újraélesszék a nemzeti öntudatot, a magyar hagyományok és kultúra iránti soha sem kialvó, de sokáig visszafojtott vágyat. Édesanyám előbb az 1990-ben újraindult Erdélyi Szépmíves Céh helyi szervezetének alapítója volt, majd a ’93-ben megalakult Tövishát Kulturális Társaság titkára, később elnöke. Több mint 25 éven keresztül volt a város magyar kulturális életének mozgatórugója, elhozva Szilágycsehbe az erdélyi és anyaországi tudományos és kulturális élet legnagyobbjait: írókat, költőket, festőművészeket, akadémikusokat, Kossuth-díjas színészeket, opera- és népdalénekeseket.

Mindeközben én már gyerekkoromtól a román-magyar együttélés nehézségeivel voltam kénytelen megküzdeni. Gyermekként a grundon valahogy mindig úgy alakult, hogy ha két csapat mérkőzött meg egymással, legyen szó fociról vagy kidobósról, mindig a „magyarok a románok ellen” játszottunk. Amikor ’92-ben felkerültem Kolozsvárra egyetemre, a román nemzeti ünnepen hatalmas tömeg gyűlt össze a főtéren, Mátyás-király lovas szobránál, az akkori nacionalista polgármester, Gheorghe Funar ugyanis egy táblát helyeztetett ki, mely Mátyás román eredetére utalt. A téren, néhány fiatal és naiv magyar barátommal, ennek ellenkezőjéről próbáltuk győzködni a többezres tömeget, és a mai napig sem értem, hogyan úsztuk meg lincselés nélkül. De a dolog nem váratott sokáig magára, pár héttel később ugyanis azért vertek meg egyik este a nyílt utcán, Kolozsvár főterén román fiatalok, mert édesanyámmal magyarul beszéltem egy nyilvános telefonfülkéből. Az egyetemen csak románul tanulhattam, mert csak egy évvel később, ’93-ban indult először magyar nyelvű informatikus képzés. Sok évfolyamtársam emiatt inkább évet ismételt, hogy magyar csoportba kerülhessen, én viszont a folytatás mellett döntöttem, és évfolyamelsőként végeztem. A diplomaosztón aztán, több száz kolléga és szülő jelenlétében előbb románul mondtam el az ünnepi beszédet, majd általános megdöbbenésre elismételtem azt magyarul is. Füttyszó nem volt, csak szolid kis taps, és halk susmogás arról, hogyan történhet meg ilyen csúfság, hogy egy 150 fős román tannyelvű évfolyamon magyar évfolyamelső legyen.

Feleségemmel 2009-ben költöztünk Telkibe, de szüleim továbbra is folytatták harcukat otthon a szilágysági magyarságért. Édesanyám munkájáért számos díjban és kitüntetésben részesült, megkapta a Fadrusz János, a Petri Mór, az EMKE, a Gróf Mikó Imre, az Ezüstfenyő és a Wesselényi díjakat, és tragikus balesete előtt néhány héttel a Sorsfordító Nők életműdíjat. Halála után posztumusz Szilágycseh városának díszpolgárává avatták. Sírján Kányádi Sándor bácsitól olvasható
egy idézet, akit személyesen is ismertünk, szerettünk:
„Vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk, ha kezemben a kezed”.

Vida Rolland

Bartha Pál írása:

Trianon, a megemészthetetlen nemzeti tragédia

A trianoni békekötés körülményei és következményei a történészek előtt jól ismertek. Ugyanakkor, e tragikus eseménynek már nincsenek élő tanúi. Azt, hogy az ezeréves Magyarország szétdarabolását, és több mint hárommillió magyarnak kisebbségi sorba taszítását hogyan élte meg a korszak magyarsága, leginkább a halványuló családi emlékezés, és ha van, a családi levéltárak őrizték meg. Ez utóbbi tekintetében szerencsés helyzetben vagyok, mert feleségem 1848 utáni családi levéltára mintegy 3.700 példányra tehető, és az akkori érzelmek hiteles bemutatásához ebből veszek idézeteket. Az idézetekben a helyesírási hibákat nem javítottam ki.

Az Osztrák-Magyar Monarchiában tizenkét nagyobb népcsoport élt, a szabad költözködés következtében pedig – főleg a városokban – megindult egy nagyarányú népességkeveredés. Emiatt a Monarchiára akár az Unió előzményeként is tekinthetünk azzal a különbséggel, hogy a Monarchiában csak a kül-, had- és pénzügy volt közös a két országrész között, egyéb ügyekben Ausztria és Magyarország önállóan hozta jogszabályait. A szóban forgó népességkeveredés családunk mindkét ágában tetten érhető.

A folytatás érdekes beszámolókkal, képekkel IDE KATTINTVA elérhető>>

• Előző
• Tovább